#12 Minden fejlődés áldozatot követel

Mindegy, hogy mit tanulsz, gyakorolsz vagy edzel, miben törekszel jobbá válni, végül lesz valaki, aki azt fogja mondani neked: “Az Egód az ellenséged…”

A probléma ezzel csak az, hogy az Egód Te vagy.

Ez a cikkünk egy Jack Donovan podcast fordítása, melyet Császár Mátyás barátunknak köszönhetünk.

Sokan azért mondják, hogy pusztítsd el az Egodat, hogy letérítsenek arról az útról amin jársz, és amiben olyannyira biztos vagy. El akarják érni, hogy ne viselkedj úgy, mintha máris mindent tudnál, mert bár nyilvánvalóan birtokolsz valamilyen tudást az adott területen, korántsem tudsz mindent. Arra törekednek, hogy hagyd el a vélt vagy valós státuszod, amelyet a Világban elfoglalsz. Így alá tudod vetni magad a tanulási folyamatnak, anélkül a gőg vagy nyomás nélkül, hogy máris bármit bizonyítanod kellene.

Azt sugallják, gyakorolj, fejlődj, tanulj alázattal és kerüld el a hübriszt (ókori görög koncepció, amely azt az embert írja le, aki túlbecsüli önnön hatalmát, képességeit, státuszát vagy tudását, konfliktusba keverve magát a természet törvényszerűségeivel, amely mitopoetikus perspektívából tulajdonképp az Isten avagy istenek akarata). A hübrisz vezérelte ember útja végül mindig bukáshoz vezet. Ez az edzés, tanulás, fejlődés szempontjából fontos tényező, mert minden hübrisz megnehezíti, és tulajdonképp ellehetetleníti a fejlődést és megrekedéshez, elakadáshoz vezet.

Önteltség, hübrisz, arrogancia: ez a fajta egoizmus csak egy negatív vetülete az Egonak, amely az előbbieknél jóval mélyebb összefüggéseit fedi önvalónknak. Az Ego nem egyéb mint a latin szó arra, hogy én, olykor ebben a formában fordítva: én magam. A huszadik századtól kezdve az Ego legjellemzőbb használata Sigmund Freud pszichoanalitikus munkáiból ismert, amely a műben németül mint Ich, vagyis Én. A freudiánus modell szerint a személyiség három nagy részre osztható: Az Id (ösztön én), az Ego(én) és a Super Ego (felettes én). Ezek együttese alkotja azt a mátrixot amelyben a tudatos és tudattalan én részek munkálkodnak a felettes énnel együtt, amely adaptálja és feldolgozza az adott közösség kollektív identitását, valamint a csoport, a kultúra, a társadalom vagy törzs igényeit és normáit.

Ha önszántadból tanulsz, edzel, vagy akarsz fejlődni az életed bármely területén, az éppen az Egod által motivált folyamat.  

Vagyis az önkéntes önfejlesztés tulajdonképpen az Ego szolgálata, azzal a végső céllal, hogy érvényesítse önmagát és önnön méltóságát, illetve emelje a közösségben elfoglalt szociális státuszt. Edzel, gyakorolsz, tanulsz, mert hiszed, hogy elég jó vagy ahhoz, hogy jobb légy. Vagy talán úgy tekintesz magadra, mint aki másokért fejleszti magát, hogy megvédje, segítse és előre vigye a közösséget. Elfogadod azt az utat, amelyben méltóvá es rátermetté kell alakítanod önmagad ahhoz, hogy betölts egy ilyen szerepet. Ha a dicsőségért fejleszted magad, hogy méltóvá válj néped, az őseid és istene(i)d tiszteletére, azért edzel, mert hiszed, képes vagy kivívni tiszteletüket. Ez szintén az Egotól hajtott magatartás.

Az Ego tehát mind széles körben értelmezett, mind a pszichoanalitika szempontja alapján tulajdonképp leírja a tudatos jelenlétet. Ez adja meg az önvalóság élményének tömegét, szilárdságát, kereteit. Az Ego az, amely elhatárol a portól és a széltől. Ez az a része az elmédnek, amely minduntalan éber és öntudatos. Ahhoz, hogy képes légy felemelkedni ahhoz a nagysághoz, amelyben saját sorsod kovácsa és lelked hajójának kapitánya lehetsz az Egodra van szükséged. Az önvalód, vagyis az Éned – elválaszthatatlanul önmagad minden lehetséges változatától – észlel és feldolgoz minden információt a körülötted és benned lévő Világról, értékeli ezeket, majd pedig ez alapján irányt és célt választ. Az Ego tehát Akaratot teremt.

Annak szolgálatában fejlesztjük tehát magunkat, hogy önmagunk kiválóbb változatát faragjuk meg önmagunkból, az alapján a benső kép alapján amelyet az Ego teremtett bennünk, s az is hív életre a megvalósulás útján. Az önfejlesztés, az edzés, a tanulás tehát önalkotás és nem önpusztítás.  Ám de az Én azon aspektusait, szokásokat, korlátokat, amelyek gáncsot vetnek az önfejlesztésnek, le kell rombolnunk magunkban, avagy iranyításunk alá kell vonnunk azokat a gyakorlás során. Ez az Én metszése, ha úgy tetszik. Feláldozni a régit, hogy serkentsük növekedésében az újat. Ez a metszés talán fájdalmas lehet, mert el kell engednünk az önmagunkról, tehetségünkről, képességeinkről alkotott, megcsontosodott nézeteinket, koncepcióinkat, amelyek nem ritkán azzal az érzéssel töltöttek el, hogy a szó negatív, vagy pozitív értelmében különlegesek, kivételesek vagyunk.

Az emberek nagy többsége, úgy tűnik, majd ugyanolyan hévvel bizonygatja meg nem tapasztalt, vagy racionalizált nézeteit, amelyeket arról vall, mit, miért nem tud megtenni, elérni, megvalósítani, mint vélt, de sosem bizonyított erényeit, teljesítményét, eredményeit. Gyakran ez a tanult korlátoltság és tehetetlenség rokon annak a fiúnak az esetével, aki meg van róla győződve, hogy sosem lesz képes megtanulni úszni, vagy nem szeret úszni, mert belepottyant egyszer a vízbe és nem tudta, hogy mitévő legyen.  

Valahogy állandóan összehoz a rosszsorsod olyanokkal, akik kíméletlenül történeteikkel terhelnek arról, milyen erősek, okosak, gyorsak vagy kemények voltak a középiskolában, vagy fiatal korukban, vagy mielőtt valamilyen sérülést szenvedtek, amin egyébként az elit atléták minduntalan túljutnak, akár többször is életük során.  A határtalan fejlődés csupán vágyálom, illúzió, ám a legtöbbünk megreked egy olyan szinten, amely még csak meg sem közelíti egyéni képességeink, lehetőségeink limitációját.

Miközben néhányan úgy hiszik, képtelenek valamire, amire egyébként képesek, sokan mások hiszik, hogy meg tudnak valósítani valamit, amit valószínűleg nem. Puhány srácok sokasága becsüli túl harci kepességeit, mert győztesen kerültek ki egy középiskolai kakaskodásból, vagy ami még rosszabb, néztek egy rakás videót az interneten és azt gondolják ,,én aztán tudom, mit jelent küzdeni”. Tele van a világ szórakozóhelyeken kötekedőkkel, és a TV előtt, a fotelből magyarázó, pocakos árnyékbokszolókkal, akik szentül meg vannak győződve, hogy képességeik megállnák a helyüket valódi megmérettetésekben, vagy kompetens ellenfelekkel szemben is.

Hogy igazából olyan személlyé váljanak, akik tudják, hogy megvannak a képességeik, képzettségeik ahhoz, hogy megvalósítsák azt, amit ezek az emberek általában gondolni vélnek, ezek a fotelharcosok fel kellene, hogy adják az önmaguk által kreált fikciókat önmagukról. Végig kellene menniük egy olyan úton, amely tele van sikertelenséggel, és azzal a megalázó érzéssel, hogy az, ahogy próbálkoznak, teljesen ostobán néz ki, mielőtt még egyáltalán emlékeztetne a tevékenységük arra, amit valójában csinálni igyekeznek. El kellene fogadniuk, hogy megközelítőleg sem képesek arra amit elképzeltek.

Ahhoz, hogy bármilyen önfejlesztés, gyakorlás sikeres legyen, szükséges az akarat, hogy a jelenlegi énkoncepciot fel tudjuk áldozni egy jövőbeli, kiválóbb, magasabb minőségű önvalóért. Ezt a progressziót az Ego motiválja. Ez az Éned, személyes, istenszerű, benső erő, amely megkezdi es előrehajtja az önfejlesztő, önmegvalósító folyamatot. Ebben a folyamatban elcserélsz valamit, amid van, valamire amit akarsz. Semmi sincs teljesen ingyen és minden változásnak, fejlődésnek ára van és ezért áldozatot kell hoznod.

Ahelyett tehát, hogy megpróbálod megölni az Éned – ahelyett, hogy önmagad ellen harcolsz- közelítsd meg az edzést, a gyakorlást, tanulást úgy, mint önmagad egy részének feláldozását, kiválóbb önvalódért!

Ez Odin útja.

Odint általában egy szemmel szoktak ábrázolni, mert másik szemét feláldozta Mimirnek, az óriásnak, hogy ihasson, a bölcsesség forrásából. Feláldozta önmaga egy nem lényegi részét a mélyebb és egyben magasabb megértésért. Látást, a magasabb rendű látásért.

Egy másik történetben Odin földműves képét öltötte és egy óriás király tanyájához szegődött, hogy megszerezze a költészet és az inspiráció mézsörét. Egy egész évig végezte kilenc ember munkáját, hogy megízlelhesse a mágikus italt, mígnem a vándor istennek utolsó próbatételként az óriás nővel, Gunnloddal kellett hálnia három éjszakán keresztül, akinek neve úgy is fordítható: “meghívás a csatába”. Embert próbáló három éjszaka lehetett…

Ám Odin legismertebb históriája talán mégis az, amelyben önként, nyakában egy hurokkal, kötélen felakasztva lóg kilenc napot es kilenc éjjelt a világfa, az Yggdrasil egyik ágán, keresztüldöfött lándzsájával bordái között. Miután étlen és szomjan a kilencedik éjjel is eltelik, látomásaiban megmutatkozó rúnák által mágikus erők birtokába kerül és magasabb rendű megértésre tesz szert a mindenség természetét illetően.

Míg ez a kép érintőlegesen talán a keresztény szellemiséget is idézheti érthetővé téve, hogy a keresztény gondolkodók miként kísérelték interpretálni és analogizálni a kereszténység előtti ősi európai vallások meséit, történeteit, nem szabad figyelmen kívül hagyni a félreérthetetlen különbséget, amely Odin motivációja.

Odin, Ego hajtotta önfeláldozásának szellemisége a Havamal következő versszakaiban érhető tetten:

og gefinn Óðni
sjálfur sjálfum mér
áldozata Óðinnak,
énmagamat magamnak

A Havamal, vagyis a Nagyságos szava, úgy mondják, Odin saját megörökített mondásai. Az írás nagy része, nagyjából az első 138 versszak tulajdonképp olyan, mint egyfajta jó tanács gyűjtemény a mindennapi élethez egy nagyapától, vagy egy bölcs, öreg királytól. Azonban Odin önfeláldozásának története inkább olyan, mint valamiféle mély transzba révedő énekmondás. Ebben az álomszerű állapotban a Nagyságos felidézi szellemi zarandoklatát a rúnákért, egy éhező es szomjazó meditációban, miközben felakasztva lóg a világfa ágáról.

Veit ég að ég hékk
vindga meiði á
nætur allar níu
geiri undaður
og gefinn Óðni
sjálfur sjálfum mér
á þeim meiði
er manngi veit
hvers hann af rótum rennur
*
Við hleifi mig seldu
né við hornigi
nýsti ég niður
nam ég upp rúnir
æpandi nam
féll ég aftur þaðan
Függtem, emlékszem,
szélfútta ágon
kilenc napon keresztül,
átdöfve lándzsával,
áldozata Óðinnak,
ennen magamnak,
azon a fán,
amelyről titok tudni,
gyökere honnan gyarapszik.
Se kenyérrel, se sörrel
senki nem kínált.
Figyeltem lefelé –
és rúnákra leltem,
üvöltve olvastam –
s földre estem a fáról.

Odin mártírsága, önnön lényének áldozott mártíromság, önmaga szent szolgálatában a saját céljait szem előtt tartva. Feláldozza önmagát, hogy elérhesse a megértés és a megélés egy magasabb szintjét, amellyel megvalósítja magasabb rendű önvalóját.

Odin felismeri, hogy nem tud mindent és ahelyett, hogy trónján ülve, mézsört iszogatva gyönyörködne teremtett világában, kivül taszítja magát komfortzónáján es hatalmat gyakorolva önmagán azt teszi, ami úgy érzi ahhoz szükséges, hogy nemesebbé, bölcsebbé és jobbá váljon. Mindenek Atyja könnyedén mérhetné magát más istenekhez, hősökhöz, vagy más alacsonyabb rendű lényekhez és lehetne elégedett hatalma fensőbbségének tudatában. De Odin nem mérkőzik más teremtményekkel, Odin önmagát hívja ki küzdelemre.

Az Odinnal szemben álló ellenséges szellemiség így nem egy óriás, egy törpe, vagy egy halandó ember – sőt nem is a farkas lenne, aki végül elnyeli őt, bevégezve életét. Odin ellentéte az, aki azt sugallja “csak légy önmagad”, vagy “légy boldog úgy, ahogy most vagy”.

Aki Odin útján gyakorol, attól Odin nem vár térden mormolt imákat.

Az, aki Odin útját járja, az megismeri a méltóságot. A worship vagyis az óangol “weorðscipe” (istentisztelet, istenimádat) eredeti jelentése az odinikus életideál megtestesítése, megvalósítása. Az, aki ezen az úton gyakorol, megismeri a méltóságát annak az élet technikának, amelyben folytonosan keresünk, fejlesztjük, faragjuk önmagunkat es mindig hajt minket az akarat, hogy feláldozzuk egy részünket, hogy ezáltal többé, jobbá váljunk, hogy többet és jobbat tehessünk.

Minden gyakorlás, edzés, tanulás megkövetel valamiféle áldozatot az áldozótól az áldozónak. Valamid, amid van, valamiért, amit akarsz. Valamit, ami most van, cserébe valakiért, akivé válni akarsz. Ez könnyen lehet valami olyasmi, amihez ragaszkodsz, esetleg egy olyan idea, nézet, hit magaddal kapcsolatban, amelyet fel kell adnod ideiglenesen vagy véglegesen, mert meggátol benne, hogy azzá válj, amivé Éned beléd vetett hitével válhatsz.

Amikor eldöntöd, hogy valamit megtanulsz, vagy valamit megteszel, vagy valamiképpen tökéletesíted magad, a munka egyik legnagyobb része átlépni azokat a benső gátakat, amelyek megakadályoznak abban, hogy céljaidat megvalósítsd.

Légy saját felszabadítód!

Határozd meg, mit kell feladnod – időt, pénzt, munkát, megszokást, kényelmet, elméletet, hitet – és áldozd fel az elképzelésed lángjaiban!

És amikor úgy érzed eltipor, elemészt vagy áldozatul esel e benső erő éhségének, amely az önfeláldozás útjára hív, emlékezz, hogy te vagy az elképzelés teremtője! Te vagy a teremtő.

Az áldozatot fogadó, az áldozó és az áldozat.

(Az eredeti cikk: http://www.jack-donovan.com/axis/2016/08/all-training-is-sacrifice-stw-episode-18/ )